Szóval általános ötödik-hatodik, amiből alig emlékszem valamire, csak, hogy ekkor már észre kellett volna vegye a környezetem, nekem észre kellett volna,  hogy vegyem, hogy súlyos a probléma, súlyosabb, mint tűnik. A felsős matematika-fizika tanár borzalmas volt, kijárt enni dolgozat alatt, teljesen hidegen hagyta a tanítás, egyrészt emiatt,  másrészt a súlyosbodó mentális probblémák miatt létfontosságú éveket veszítettem el a matematika tanulásból. A fizikát sem tanultam meg soha szeretni..,a kémia, a szervetlen kémia ezzel szemben teljesen más téma volt,  azt nagyon szerettem, és tanulás nélkül is értettem. 
Sajnálatosan ebben az időben egy rendkívül ritka bőrbetegségben is szenvedtem, a Mucha-Habermann csak rátett egy lapáttal az önértékelési problémákra. 
Az, hogy  a történelemtanár volt az osztályfőnök, elindította bennem ennek a tudományágnak a mai napig tartó tiszteletét és szeretetét, és azt, hogy jelentkeztem, utoljára és negyedjére, hogy megszerezzem az első Bsc diplomámat, ezúttal többek között tanárszakot megjelölve.
Mindenesetre úgy gondolom, rendkívül fontos évek vesztek el itt, elsősorban a tanárok és a szülők nemtörődömsége és figyelmetlensége miatt, és hogy ezt nem teheti meg egy igazán jó tanár.

Tehát általános iskola alsó, kb. harmadik-negyedik osztály, 2003-2004 környéke, egy borsodi iparvároska...
Ekkoriban kezdett valóban közel kerülni hozzám a matematika, részben, mert sokkal egzaktabb tárgy volt, mint a többi - itt tényleg semmit nem kellett tanulni, ha azonnal átláttad az egészet, részben, mert a konkurens tárgyak: természetismeret; inkább mesének, és nyílvánvalónak, mint izgalmas, új információk özönének tűntek (persze azért szerettem azt is, hiszen az állatvilágról és azok életteréről volt szó) vagy a magyar esetén korszerűtlen, nehezen és rosszul emészthető, messze korai és vagy fölösleges információátadásról volt szó. Olvasni szerettem, nagyon, a Harry Potter könyvek napok alatt elfogytak, de a kötelezőkkel szenvedni soha nem ment könnyen. A kötelező olvasmányok java része amúgy is életképtelen, szerethetetlen, gyenge és ostoba fiatal fiú karakterekkel operál, akiket se sajnálni nem tudod, se együtt érezni velük..., ha meg nem, akkor olvashatatlanul lassú a történetvezetés. Oké, persze vannak kivételek, de egy Harry Potter, Híd Terabithia földjére, Percy Jackson, vagy bármi más coming-of-age nem lenne sokkal jobb, ha az a cél, hogy a gyerek megszeresse az olvasást, mint mondjuk az eret vágósan ostoba nemecsek ernő, vagy Nyilas Misi ööö...kalandjait(?) olvasni.
Tehát a matek, és annak csodái...a kis csoportunk, voltunk vagy öten-hatan összesen, minden héten külön tanult, és nem is eredménytelenül, a Zrínyi matekversenyen csapatban mindkét évben benne voltunk az első háromban, és mindegyikünk az első húszban, de ez feleletválasztós típusú verseny volt, minuszpontokkal, és a legfontosabb, amit ezen a versenyen meg lehetett tanulni az, hogy a palpigradinak nyolc lába van.
[Hány lába van összesen egy tyúknak, hat kutyának és hét papigradinak? Aladár szerint 46, Benő szerint 52, Cecília szerint 66, Dóra szerint 78, Eufrozina szerint pedig 82. Melyiküknek van igaza? 
2+(6*4)=28, a felsoroltak közül csak E válasza osztható maradék nélkül héttel, tehát a palpigradi ízeltlábú]
Ebben a legjobb a verseny előtti szpozorajándékok voltak, például az azóta se láttam olyat epres Nesquik kakaó, az értelemszerűen kihagyott versenynapi órák, a megoldások közös átbeszélése és a fejcsapkodás utána, no meg az eredményhirdetéskori kis fogadás üdítőkkel, szendvicsekkel, a szervező egyesület igencsak kitett magáért.
A másikat, a Kalmárt jobban szerettem. Egyrészt, itt nem 20/25/30 kérdés volt, feleletválasztósan, hanem 4-5 kifejtősen, másrészt, a megyei döntőt minkét évben megnyertem, mindannyiszor a majdani gimnáziumomban volt a verseny és az eredményhirdetés is, másrész, mégis, jobb, ha magamtól jöhetek rá a megoldásokra, nem vezetnek félre az előre meghatározott válaszok, meg amúgy is kedvesebb a szívemnek az, ha a gondolataimra kíváncsiak, nem arra, hogy mint gép hogyan működöm. Nagyszerű volt egyébként mindkét évben az egész, harmadikos koromban meghívtak az országos döntőre, de az iskola nem volt hajlandó kifizetni a három napos programot, így csak a döntőre és az eredményhirdetésre utazhattam le, ami nagyon rosszul esett, negyedikben pedig több telefonba került kideríteni, hogy megnyertem a versenyt, ugyanis mind a vezeték, mind az utónevem elírták az értesítőn. Ekkor már az iskola is hajlandó volt elengedni a teljes programra - itt láttam először mimózát, mondják azt a nyula...vegánok, hogy a növény nem érez - és olyan kérdést kaptam, amire tudtam a választ, de nem jutott eszembe a megoldás. Amikor a zsűrielnök megmutatta a megoldást a határidő után, elbőgtem magam, annyira egyszerű volt. Shit happens...
Szóval na, ez a két év szerethető volt, bőven volt  idő és lehetőség kibontakoztatni a kezdeti tehetségem, bár tény, bizony voltak csúnya dolgok is. Egyik alkalommal a hetes úgy akart kiküldeni a teremből, hogy fellökött, bár nem szándékosan, én meg belerúgtam a táskájába, mire összetört a másolt Eminem CD-je. A felsőbb évesek az ekkor hájpolt Alien filmek miatt elkezdtek élienaföldönnemélien-nek csúfolni, valószínűleg ez is szerepet játszik abban, hogy olyan önbizalomhiányos lettem, amilyen, ettől függetlenül ez a két év alapvetően jó volt, bár talán ekkor már, ha komolyabban foglalkoznak velem, észre lehetett volna venni, hogy baj van velem, és nem most mennék Aspie kivizsgálásra, ami ha nem is az Aspie-t, de valami választ ad arra a kérdésre, hogy mi is a gond velem. 

Úgy döntöttem, hogy a több hónapot, évet átfogó számjegyzéssel látom el, a közben történt rövidebb eseményeknek, vagy a teljesen random eseményeknek adok csak normális címet, mert egyelőre úgyis csupán fel szeretném építeni a történetemet, az igazán fontos dolgok innen még 14-18 évnyi távolsára vannak, 12 évnyi közoktatásra, és két évnyi egyetemre vannak, szóval folytassuk is ahol abbahagytam előzőleg, majdnem három hét kórház extranagycsoport végén, (négy évig jártam óvodába, mert a szociális ingerek egyáltalán nem vonzottak.
Emlékeim szerint már egyáltalán nem is mentem vissza oviba, mert május-júniusban voltam kórházban, bár, mivel nagyon szerettem az óvónőimet, és a testvérem is hozzájuk járt, egész sokáig visszajártam még. 
Szóval így, egy nagyon súlyos betegség után erősen lefogyva és  legyengülve kezdtem az iskolát 2001.szeptember elsején. Kisvárosunkban abban az időben öt általános iskola működött testnevelés/rajz/matematika/angol és talán magyar specifikációkkal. Nagyon komoly fejtörést okozott a család számára, hogy matematika vagy angol legyen a válasz, de végül a matematika lett. Fogalmam sincs, hogy helyesen döntöttem-e, mert bár az angolszakos iskola összeolvadt egy másikkal harmadikos koromban, de a matematika specifikáció is megszűnt első után, és csak pár zseniális elmének tartott külön fogalkozás (ahol a gimnázium végi tananyagba is belenyaltunk) tartotta életben az iskola lényegét. Ettől a külön foglalkozástól eltekintve soha nem szerettem ezt az osztály, vagy az iskolát, de soha nem akartam volna eljönni onnan...I was bullied and i was a bully, too, de...ez később, lassan alakult ki. Sajnos a hat éves kor még mindig nagyon korai, ekkor még mindig alig emlékszik valamire a gyerek, de azért megpróbálom bemutatni, milyen gyerek is voltam elsőben és másodikban. Amire biztosan emlékszem, az, hogy megláttam évnyitón az a lányt, akit nevezzünk mondjuk Sárának, és akibe mondjuk úgy, hogy beleszerettem. Ugye a gyerekszerelem egészen más, mint a felnőtt, szóval nyílván húzgáltam a haját, vagy megrúgdostam, ezek miatt roppantul szégyellem magam, és az előző depressziós fázisoknál napokig nem tudtam aludni miatta, pedig már akkor is tizenöt éve történt. Szóval, egy creepy fasz voltam ezidőtájt. és ehhez jött a fizikális alulfejlettségem, a több, mint vékony testalkat, amihez jelentős mértékben hozzájárult az agyhártyagyulladás idején leadott jópár kiló, no meg az aránytalanul nagy fej, és az azt kihangsúlyozandó picike fülek. Ahogy baj van a mai közoktatással, baj volt tizenhét éve is, csak sokkal kevesebb. Ettől függetlenül maximálisan egyetértettem Natalie Portmannel: "I don't love studying. I hate studying. I like learning. Learning is beautiful." Soha, egyetlen alkalommal nem tudtam tanulni, nem kötött le, de lassan rosszul lettem attól, ha tanulnom kellett. Nem  vagyok számítógép, ha elém raknak random pontokat, azzal nem leszek előrébb, képtelen vagyok bemagolni az anyagot, de ha megértem, akkor nem kell vele egyáltalán foglalkoznom. Szerencsére ez ekkor még  nem számított, de azért én örültem volna sokkal gyakorlatiasabb, sokkal megfoghatóbb órának. Oké, a magyar esetén ezt nehéz elképzelni, ekkoriban még a matek ilyen volt(két alma,meg négy alma, az a tudás hatalma), de mondjuk természetismeret órán nyugodtan közelebb lehetett volna hozn a természetet. Ez azonban sajnos nem fért bele az órai keretekbe. Soha nem voltam kiemelkedően jó tanuló, mert már első osztályban is untatott a tuskóképző iskolarendszer, de szinte mindent megjegyeztem hallás után elsőre - csak nem foglalkoztatott annyira a dolog, hogy helyesen is adjam vissza. Ezt remekül tolerálta a két alsós tanárom, akiknek köszönhetően már ekkor elveszítettem az irányítást a jövőm sorsa felett, az egyikőjük ugyanis bevezetett a matematika csodájába, míg a másik a környezetismeret órákat tartotta, és mint mondtam, szinte minden élőlény érdekel, ami nem ember, amit látok, ami helyváltoztató mozgásra képes, és ami nem darázs. Persze a darázs is, de az csak matricaként. 

Valósznűleg egy ilyen állatmentő akció keretén belül kaptam el hat évesen az egyik legsúlyosabb beszedhető betegséget, az agyhártyagyulladást. Több, mint két hétig feküdtem a kórházban, és bár édesanyám az idő nagy részében velem volt, azért ez elég stresszes emlék volt számomra. Amire emlékszem belőle, hogy már az oviba is rosszul éreztem magam,  és nagyon fáztam, de igazán csak este nyolc környékén  lettem rosszul, nagyon magas volt a lázam, és a nyakam nem tudtam mozatni, és bár nem mozdult, de minden kísérlet iszonyatos fájdalmakkal járt. A legkönnyebben egyébként talán erről lehet beazonosítani a betegséget, a nyaki görcsről. Miután lehetett vagy 39°C-os lázam este nyolcra, és  semmilyen lázcsillapítás nem  használt,  rohantunk a sürgősségire, ahol biztosat nem tudtak mondani, de azonnal küldtek tovább, már az agyhártyagyulladás gyanújával a kórházba. 

Ott viszonylag gyorsan tisztázták, hogy tényleg az a betegségem, mégpedig leggyorsabban gerincvelőfolyadék-csapolással. Senkinek nem ajánlom. Nagyon kevés dologra emlékszem a koragyermekkoromból, de arra igen, hogy mennyire fájt az, amikor hátbaszúrtak egy nagy tűvel. Arra, hogy a betegség melyik alfaját sikerült beszereznem, már nem emlékszem, az is csak rémilk, hogy az lett mondva, hogy nem a halálos változatot kaptam el, de ez ellen (2000-et  írunk!) nincs védőoltás. Szóval innen is üzenem minden Hibbant Csaba Gyermekgyilkosnak és rajongóinak, hogy tényleg nem kell beoltani a gyereket, a gyermekkoporsó biznisz úgy is rosszul pörög mostanában.  A kutyádat se, ha garantálod, hogy csak téged harap meg. 
Szóval, alig emlékszem valamire ebből a betegségből, arra igen, hogy mintha a kórházi koszt nem lett volna olyan bűnrossz, mint most, bár jó biztosan nem volt, arra igen, hogy az egyik nővér unokája küldött nekem Pötidanont (Danonino), ami akkoriban az egyik kedvencem volt - és nem bírtam megenni, mert teljesen szétment az ízérzékelésem, szóval kb. ágyhoz voltam kötve a folyamatos infúziós táplálás miatt,  arra igen  hogy egy U alakú épületrészben voltam,  szóval belső kertre nyílt az egyik ajtó,  ami kellemes volt, arra igen,  hogy elhullott lázmérők higanycseppjei borították a radiátor alatt a teret, a macskákra igen,  meg arra, hogy az egyik alkalommal rossz helyre szúrták az infúziós tűt, ami csúnyán begyulladt, és csak hosszas kérlelés után cserélték újra. Ahogy arra is, hogy ez volt az első alkalom, hogy bekerültem a városi újságba, bár ekkor még névtelenül, mert az agyhártyagyulladás nem játék. Szerencsére az enyém elvileg nem volt fertőző. 
Ennél több sajnos nem igazán ragadt meg bennem, tanulságként csak az, hogy a védőoltás ellen nincs érv, még a halottnak hitt kórokozóval is össze lehet futni, nemhogy azzal,  ami éves szinten tíz embert talál meg az országban, és ha nem vagy oltva, akkor meghalhatsz. Nem éri meg ilyen betegségekkel szenvedni, ha van lehetőség a kivédésükre.
Azt még nem tudtam meg, hogy okozott-e maradandó károsodást ez a betegség, mert tud okozni. Rengeteget fáj a fejem azóta, éves szinten több,mint száz szem Algoflex Forte fogyhat nálam el (ez nem a reklám helye, kipróbáltam mást is, nekem csak ez használ) és a viselkedésemben is  vannak olyan elemek, amik talán visszavezethetőek az agykéreg ekkori sérülésére.  

Ahhoz, hogy megérthető legyen, hogy ki is vagyok, egészen az elején kezdem a történetem, onnan, amire még én  se emlékszem, és amit olyan emberektől is hallhattam akár, aki szándékosan akartak bántani,  aki elitták az agyukat, vagy akiknek csak egyszerűen nem lehet hinni. Függetlenül azonban ettől most kénytelen vagyok az ő szavukra is támaszkodni, mert nagyon kevés határozott emlékem van a korai éveimről, és a lyukakat  kénytelen vagyok mások által elmondott információkkal kitömni. Ezeket soha nem szerettem, mert az én történetem, az én szemszögöm, én tudom, hogy miért csináltam mit, és most, húsz évvel később csak azt tudhatom, hogy tettem valamit, a miértekre egyáltalán nincs válaszom.

Szóval jöjjenek azok a dolgok, ami bár vallószínűleg meghatározó részei voltak a személyiségemnek, de nem emlékszem rájuk.
Amit tudok: Rettentően rossz gyerek voltam, neveletlen, bár valószínűleg nem nevelhetetlen, csak a szüleim inkább rámhagytak mindent. Erről az időszakról hallomásból is keveset tudok, de azt például igen, hogy csak "EPÜ"-vel, a kacsás kötött pulcsival és a működő Rakéta porszívóval tudtam aludni, illetve, hogy más akkor is mentettem a városi permeztezések során leölt méheket a járdáról. Meg a gilisztákat, meg a csigákat,  meg a békákat,  meg bármilyen állatot. A problémáim inkább az emberekkel akadtak és akadnak még mindig, őket sokkal kevésbé értem, és tudom kezelni mnt az állatokat körülöttünk.  
Nem tudom, hogy más is volt vele így, vagy csak én - biztosan, bár én nem találkoztam hasonló esettel - szóval én nem hisztiztem, ha figyelemre vágytam, vagy meg akartam szerezni valamit, én haraptam - nagyot. Nagybátyámat, más gyerekeket a játszótéren, ha meg akartam szerezni a játékaikat, bárkit. Ez nagyon gáz dolog volt, okoztam is vele elég szégyent a szüleimnek, elmondás alapján volt, hogy ilyen akció után anyám egyszerűen végigrángatott a kisvároson, ahol éltünk, majd becseszett  a bejárati ajtón, hogy ő nem fog többé szégyenkezni miattam. Elképzelhetőnek épp elképzelhető, hogy így történt, bár az az alkoholista nagyanyám mesélte, aki mindig rosszindulattal volt mindenki iránt, aki épp nem ivott vele, és aki majdnem megölte magát,  miután egy kiadósabb piálás után nekidőlt a biztonsági üveg zuhanykabin-ajtónak, amire előzőleg üvegfóliát ragasztott, majd, szinte levágott hüvelykujjal alkoholmámoros álomba dőlt. Túlélni túlélte, de ettől függetlenül minden szavát erős kritikával kell fogadni. 
Szóval, bár óvodás koromban haraptam, rúgtam, bántottam másokat, de azért, nem tudtam, hogy ezt nem így kell intézni. Az állatokkal azonban általában nagyon jól kijöttem, mentettem sérült galambokat, fecskéket, gyíkokat, békát, katicabogarat, darazsat azonban ekkor már nem, mert egy orvul nyakon harapott, és iszonyatosan fájt, amit azóta sem tudtam megbocsátani a darazsaknak, minden más állattal azonban remekül kijövök. Az egyik legkedvesebb "mentésem" télen egy átfagyott meggyvágót volt, ami durva egy jószág, bár engem nem akart bántani, és miután megmelegedett a zsebemben, el is repült. (Fontos, ha egy madarat meg tudtok fogni, és az nem fészekhagyó fióka - például rigó, vagy bagoly - akkor el kell juttatni egy madármentő állomásra, vagy az adott vidék Nemzeti Parkjához, esetleg vadasparkjához. Akkor is, ha veréb vagy varjú, utóbbi az ország egyik legnagyobb testű énekesmadara - a gyakorlás valóban ráfér még - és 50.000Ft az eszmei értéke.) 
Ez jól mutatja, soha nem voltam szociális típus, soha nem érdekelt a foci, nem érdekelt a társaság, oviban például közösségi kikapcsolódás helyett én leültem egy nagy fa mögé, ahol nem látott senki, és  a rigókat hallgattam, vagy lebontottam a korhadó fa kérgét, és az alatta futkosó férgeket figyeltem, esetleg az ásóbékát pakoltam odébb olyan helyre, ahol biztosan nem bántják.

A blog annak apropóján indul, hogy holnapután, egy rövid időre legalábbis biztosan, felköltözöm Budapestre, ez ez egyszerre új lehetőség, és egy mérhetetlenül nyomasztó, félelmetes helyzet. Félelmetes, mert kívül kerülök a rendkívül szűk komfortzónámból, ahonnan az utóbbi majdnem három évben kétszer mertem előjönni, és mindkétszer egy sokkal szűkebb, sokkal kényeltenebb helyet találtam magamnak, amikor visszamentem. Új lehetőség, mert Budapest él,  és mert van esély, hogy találjak emberi kapcsolatokat, akár hozzám hasonló sérül, bántott, önbizalomhiányos embereket is, miután az utolsó ember, aki nekem számított,  és akiről azt hittem, hogy számítok neki, egyszerűen kiírt az életéből, és azóta sem hallottam róla semmit. Ne kezdjük a végén a történetet, ne a repülőket említsük az Ikertornyok kapcsán, építkezzünk lassan, és alulról! Megemlíteném, sem építész, sem író nem vagyok, a kontinutás pedig a blog jellegéből adódóan inkább káros is lehet, de használni biztosan nem használna. Szóval, bizony lesznek össze-vissza kalandozások, önellentmondások, de ez épp ettől lesz szép.
Íme tehát az én történetem: