Ahhoz, hogy megérthető legyen, hogy ki is vagyok, egészen az elején kezdem a történetem, onnan, amire még én  se emlékszem, és amit olyan emberektől is hallhattam akár, aki szándékosan akartak bántani,  aki elitták az agyukat, vagy akiknek csak egyszerűen nem lehet hinni. Függetlenül azonban ettől most kénytelen vagyok az ő szavukra is támaszkodni, mert nagyon kevés határozott emlékem van a korai éveimről, és a lyukakat  kénytelen vagyok mások által elmondott információkkal kitömni. Ezeket soha nem szerettem, mert az én történetem, az én szemszögöm, én tudom, hogy miért csináltam mit, és most, húsz évvel később csak azt tudhatom, hogy tettem valamit, a miértekre egyáltalán nincs válaszom.

Szóval jöjjenek azok a dolgok, ami bár vallószínűleg meghatározó részei voltak a személyiségemnek, de nem emlékszem rájuk.
Amit tudok: Rettentően rossz gyerek voltam, neveletlen, bár valószínűleg nem nevelhetetlen, csak a szüleim inkább rámhagytak mindent. Erről az időszakról hallomásból is keveset tudok, de azt például igen, hogy csak "EPÜ"-vel, a kacsás kötött pulcsival és a működő Rakéta porszívóval tudtam aludni, illetve, hogy más akkor is mentettem a városi permeztezések során leölt méheket a járdáról. Meg a gilisztákat, meg a csigákat,  meg a békákat,  meg bármilyen állatot. A problémáim inkább az emberekkel akadtak és akadnak még mindig, őket sokkal kevésbé értem, és tudom kezelni mnt az állatokat körülöttünk.  
Nem tudom, hogy más is volt vele így, vagy csak én - biztosan, bár én nem találkoztam hasonló esettel - szóval én nem hisztiztem, ha figyelemre vágytam, vagy meg akartam szerezni valamit, én haraptam - nagyot. Nagybátyámat, más gyerekeket a játszótéren, ha meg akartam szerezni a játékaikat, bárkit. Ez nagyon gáz dolog volt, okoztam is vele elég szégyent a szüleimnek, elmondás alapján volt, hogy ilyen akció után anyám egyszerűen végigrángatott a kisvároson, ahol éltünk, majd becseszett  a bejárati ajtón, hogy ő nem fog többé szégyenkezni miattam. Elképzelhetőnek épp elképzelhető, hogy így történt, bár az az alkoholista nagyanyám mesélte, aki mindig rosszindulattal volt mindenki iránt, aki épp nem ivott vele, és aki majdnem megölte magát,  miután egy kiadósabb piálás után nekidőlt a biztonsági üveg zuhanykabin-ajtónak, amire előzőleg üvegfóliát ragasztott, majd, szinte levágott hüvelykujjal alkoholmámoros álomba dőlt. Túlélni túlélte, de ettől függetlenül minden szavát erős kritikával kell fogadni. 
Szóval, bár óvodás koromban haraptam, rúgtam, bántottam másokat, de azért, nem tudtam, hogy ezt nem így kell intézni. Az állatokkal azonban általában nagyon jól kijöttem, mentettem sérült galambokat, fecskéket, gyíkokat, békát, katicabogarat, darazsat azonban ekkor már nem, mert egy orvul nyakon harapott, és iszonyatosan fájt, amit azóta sem tudtam megbocsátani a darazsaknak, minden más állattal azonban remekül kijövök. Az egyik legkedvesebb "mentésem" télen egy átfagyott meggyvágót volt, ami durva egy jószág, bár engem nem akart bántani, és miután megmelegedett a zsebemben, el is repült. (Fontos, ha egy madarat meg tudtok fogni, és az nem fészekhagyó fióka - például rigó, vagy bagoly - akkor el kell juttatni egy madármentő állomásra, vagy az adott vidék Nemzeti Parkjához, esetleg vadasparkjához. Akkor is, ha veréb vagy varjú, utóbbi az ország egyik legnagyobb testű énekesmadara - a gyakorlás valóban ráfér még - és 50.000Ft az eszmei értéke.) 
Ez jól mutatja, soha nem voltam szociális típus, soha nem érdekelt a foci, nem érdekelt a társaság, oviban például közösségi kikapcsolódás helyett én leültem egy nagy fa mögé, ahol nem látott senki, és  a rigókat hallgattam, vagy lebontottam a korhadó fa kérgét, és az alatta futkosó férgeket figyeltem, esetleg az ásóbékát pakoltam odébb olyan helyre, ahol biztosan nem bántják.