Úgy döntöttem, hogy a több hónapot, évet átfogó számjegyzéssel látom el, a közben történt rövidebb eseményeknek, vagy a teljesen random eseményeknek adok csak normális címet, mert egyelőre úgyis csupán fel szeretném építeni a történetemet, az igazán fontos dolgok innen még 14-18 évnyi távolsára vannak, 12 évnyi közoktatásra, és két évnyi egyetemre vannak, szóval folytassuk is ahol abbahagytam előzőleg, majdnem három hét kórház extranagycsoport végén, (négy évig jártam óvodába, mert a szociális ingerek egyáltalán nem vonzottak.
Emlékeim szerint már egyáltalán nem is mentem vissza oviba, mert május-júniusban voltam kórházban, bár, mivel nagyon szerettem az óvónőimet, és a testvérem is hozzájuk járt, egész sokáig visszajártam még. 
Szóval így, egy nagyon súlyos betegség után erősen lefogyva és  legyengülve kezdtem az iskolát 2001.szeptember elsején. Kisvárosunkban abban az időben öt általános iskola működött testnevelés/rajz/matematika/angol és talán magyar specifikációkkal. Nagyon komoly fejtörést okozott a család számára, hogy matematika vagy angol legyen a válasz, de végül a matematika lett. Fogalmam sincs, hogy helyesen döntöttem-e, mert bár az angolszakos iskola összeolvadt egy másikkal harmadikos koromban, de a matematika specifikáció is megszűnt első után, és csak pár zseniális elmének tartott külön fogalkozás (ahol a gimnázium végi tananyagba is belenyaltunk) tartotta életben az iskola lényegét. Ettől a külön foglalkozástól eltekintve soha nem szerettem ezt az osztály, vagy az iskolát, de soha nem akartam volna eljönni onnan...I was bullied and i was a bully, too, de...ez később, lassan alakult ki. Sajnos a hat éves kor még mindig nagyon korai, ekkor még mindig alig emlékszik valamire a gyerek, de azért megpróbálom bemutatni, milyen gyerek is voltam elsőben és másodikban. Amire biztosan emlékszem, az, hogy megláttam évnyitón az a lányt, akit nevezzünk mondjuk Sárának, és akibe mondjuk úgy, hogy beleszerettem. Ugye a gyerekszerelem egészen más, mint a felnőtt, szóval nyílván húzgáltam a haját, vagy megrúgdostam, ezek miatt roppantul szégyellem magam, és az előző depressziós fázisoknál napokig nem tudtam aludni miatta, pedig már akkor is tizenöt éve történt. Szóval, egy creepy fasz voltam ezidőtájt. és ehhez jött a fizikális alulfejlettségem, a több, mint vékony testalkat, amihez jelentős mértékben hozzájárult az agyhártyagyulladás idején leadott jópár kiló, no meg az aránytalanul nagy fej, és az azt kihangsúlyozandó picike fülek. Ahogy baj van a mai közoktatással, baj volt tizenhét éve is, csak sokkal kevesebb. Ettől függetlenül maximálisan egyetértettem Natalie Portmannel: "I don't love studying. I hate studying. I like learning. Learning is beautiful." Soha, egyetlen alkalommal nem tudtam tanulni, nem kötött le, de lassan rosszul lettem attól, ha tanulnom kellett. Nem  vagyok számítógép, ha elém raknak random pontokat, azzal nem leszek előrébb, képtelen vagyok bemagolni az anyagot, de ha megértem, akkor nem kell vele egyáltalán foglalkoznom. Szerencsére ez ekkor még  nem számított, de azért én örültem volna sokkal gyakorlatiasabb, sokkal megfoghatóbb órának. Oké, a magyar esetén ezt nehéz elképzelni, ekkoriban még a matek ilyen volt(két alma,meg négy alma, az a tudás hatalma), de mondjuk természetismeret órán nyugodtan közelebb lehetett volna hozn a természetet. Ez azonban sajnos nem fért bele az órai keretekbe. Soha nem voltam kiemelkedően jó tanuló, mert már első osztályban is untatott a tuskóképző iskolarendszer, de szinte mindent megjegyeztem hallás után elsőre - csak nem foglalkoztatott annyira a dolog, hogy helyesen is adjam vissza. Ezt remekül tolerálta a két alsós tanárom, akiknek köszönhetően már ekkor elveszítettem az irányítást a jövőm sorsa felett, az egyikőjük ugyanis bevezetett a matematika csodájába, míg a másik a környezetismeret órákat tartotta, és mint mondtam, szinte minden élőlény érdekel, ami nem ember, amit látok, ami helyváltoztató mozgásra képes, és ami nem darázs. Persze a darázs is, de az csak matricaként.