Tehát általános iskola alsó, kb. harmadik-negyedik osztály, 2003-2004 környéke, egy borsodi iparvároska...
Ekkoriban kezdett valóban közel kerülni hozzám a matematika, részben, mert sokkal egzaktabb tárgy volt, mint a többi - itt tényleg semmit nem kellett tanulni, ha azonnal átláttad az egészet, részben, mert a konkurens tárgyak: természetismeret; inkább mesének, és nyílvánvalónak, mint izgalmas, új információk özönének tűntek (persze azért szerettem azt is, hiszen az állatvilágról és azok életteréről volt szó) vagy a magyar esetén korszerűtlen, nehezen és rosszul emészthető, messze korai és vagy fölösleges információátadásról volt szó. Olvasni szerettem, nagyon, a Harry Potter könyvek napok alatt elfogytak, de a kötelezőkkel szenvedni soha nem ment könnyen. A kötelező olvasmányok java része amúgy is életképtelen, szerethetetlen, gyenge és ostoba fiatal fiú karakterekkel operál, akiket se sajnálni nem tudod, se együtt érezni velük..., ha meg nem, akkor olvashatatlanul lassú a történetvezetés. Oké, persze vannak kivételek, de egy Harry Potter, Híd Terabithia földjére, Percy Jackson, vagy bármi más coming-of-age nem lenne sokkal jobb, ha az a cél, hogy a gyerek megszeresse az olvasást, mint mondjuk az eret vágósan ostoba nemecsek ernő, vagy Nyilas Misi ööö...kalandjait(?) olvasni.
Tehát a matek, és annak csodái...a kis csoportunk, voltunk vagy öten-hatan összesen, minden héten külön tanult, és nem is eredménytelenül, a Zrínyi matekversenyen csapatban mindkét évben benne voltunk az első háromban, és mindegyikünk az első húszban, de ez feleletválasztós típusú verseny volt, minuszpontokkal, és a legfontosabb, amit ezen a versenyen meg lehetett tanulni az, hogy a palpigradinak nyolc lába van.
[Hány lába van összesen egy tyúknak, hat kutyának és hét papigradinak? Aladár szerint 46, Benő szerint 52, Cecília szerint 66, Dóra szerint 78, Eufrozina szerint pedig 82. Melyiküknek van igaza? 
2+(6*4)=28, a felsoroltak közül csak E válasza osztható maradék nélkül héttel, tehát a palpigradi ízeltlábú]
Ebben a legjobb a verseny előtti szpozorajándékok voltak, például az azóta se láttam olyat epres Nesquik kakaó, az értelemszerűen kihagyott versenynapi órák, a megoldások közös átbeszélése és a fejcsapkodás utána, no meg az eredményhirdetéskori kis fogadás üdítőkkel, szendvicsekkel, a szervező egyesület igencsak kitett magáért.
A másikat, a Kalmárt jobban szerettem. Egyrészt, itt nem 20/25/30 kérdés volt, feleletválasztósan, hanem 4-5 kifejtősen, másrészt, a megyei döntőt minkét évben megnyertem, mindannyiszor a majdani gimnáziumomban volt a verseny és az eredményhirdetés is, másrész, mégis, jobb, ha magamtól jöhetek rá a megoldásokra, nem vezetnek félre az előre meghatározott válaszok, meg amúgy is kedvesebb a szívemnek az, ha a gondolataimra kíváncsiak, nem arra, hogy mint gép hogyan működöm. Nagyszerű volt egyébként mindkét évben az egész, harmadikos koromban meghívtak az országos döntőre, de az iskola nem volt hajlandó kifizetni a három napos programot, így csak a döntőre és az eredményhirdetésre utazhattam le, ami nagyon rosszul esett, negyedikben pedig több telefonba került kideríteni, hogy megnyertem a versenyt, ugyanis mind a vezeték, mind az utónevem elírták az értesítőn. Ekkor már az iskola is hajlandó volt elengedni a teljes programra - itt láttam először mimózát, mondják azt a nyula...vegánok, hogy a növény nem érez - és olyan kérdést kaptam, amire tudtam a választ, de nem jutott eszembe a megoldás. Amikor a zsűrielnök megmutatta a megoldást a határidő után, elbőgtem magam, annyira egyszerű volt. Shit happens...
Szóval na, ez a két év szerethető volt, bőven volt  idő és lehetőség kibontakoztatni a kezdeti tehetségem, bár tény, bizony voltak csúnya dolgok is. Egyik alkalommal a hetes úgy akart kiküldeni a teremből, hogy fellökött, bár nem szándékosan, én meg belerúgtam a táskájába, mire összetört a másolt Eminem CD-je. A felsőbb évesek az ekkor hájpolt Alien filmek miatt elkezdtek élienaföldönnemélien-nek csúfolni, valószínűleg ez is szerepet játszik abban, hogy olyan önbizalomhiányos lettem, amilyen, ettől függetlenül ez a két év alapvetően jó volt, bár talán ekkor már, ha komolyabban foglalkoznak velem, észre lehetett volna venni, hogy baj van velem, és nem most mennék Aspie kivizsgálásra, ami ha nem is az Aspie-t, de valami választ ad arra a kérdésre, hogy mi is a gond velem.